A címbeli mondat nagy felismerésem volt nem régiben. Éppen egy coach vezette csoportos foglalkozáson ültem csupa idegen nővel. Nagyjából mindenki 40 körüli volt. Itt épp csak ismerkedtünk, a szülői-gyermeki szerepekről beszélgettünk, és az derült ki számomra, hogy még annak is van baja az anyjával, aki amúgy maga is anya már, és jóban vannak a saját anyjukkal. Mégis sokat rágódnak az "anyjukon".
Akkor mit szóljak én? Pedig azt gondolom teljesen átlagos család voltunk, átlagos problémákkal. Sem nem vertek agyba főbe, sem nem kezeltek királylányként.
Mégis, én is sokat rágódok rajta. 4 éve halt meg rákban. 3 év alatt vitte el, szépen lassan. Mégis, mégsem, beszélgettünk igazán soha. Még mindig nem tudom mit gondoljak róla. Kedves volt? Agresszív volt? Okos? Buta? Bolond? Sajnáljam? Vagy örüljek, hogy már nem szól bele a dolgaimba? Szerették egymást apámmal? Vagy csak nem mertek elszakadni? Engem szerettek?
Az ember mindig jobbat és többet vár...még utólag is.
Anyámról:
A nagyapám bányász és rendőr volt. Egy durva barom. Ha jól számoljuk, akkor a nagymamámmal közös első gyerekük még az esküvő előtt fogant, tehát adott, hogy valószínűleg ezért házasodtak össze, és nem feltétlenül, sőt szinte biztosan nem szerelemből. Ratkó-korszak volt. Nem volt születés szabályozás. Anyám a negyedik gyerekük volt és már senki nem akarta őt. Ezt a "kedves" nővére örömmel dörgölte az orra alá még 50 évvel később is. Lyukas cipőt hordtak télen is. Már gyerekként sem volt társasági ember. Nem szeretett menni sehová. Aztán 20 éves korában összejöttek apámmal. Apám saját elmondása szerint azért választotta anyámat, mert buta volt, és jó egy buta feleség otthon aki mos, főz, takarít, és lehet neki játszani a nagy okos férfit. Csakhogy, anyám kikupálódott. Olyannyira, hogy mire én befejeztem a gimnáziumot, addigra ő letette a főiskolai diplomát, majd az egyetemi diplomáját velem egyszerre, egy napon vette át. 51 éves volt ekkor.
Sajnos nekem egy másfél éves kapcsolaton kívül, és néhány próbálkozáson kívül nem volt párom. Ehhez az egyhez el is költöztem, de sajnos fél évvel később szétmentünk. Ezt leszámítva otthon éltem a szüleimmel. Volt ugyan privát szférám, de mégsem volt elég. Kocsi hitelt fizettem, és a kutyámat sem akartam otthagyni, és őszintén szólva a kertes házat sem, ami nagy vágyunk volt. De a kocsi hitel mellett nem is lett volna pénzem albérletre, maximum egy szobára. Jó kis 2007-es hitel válság.... így ment el 10 év, és a kapcsolatom után szerintem 5 évig nem is lettem volna alkalmas új kapcsolatra, aztán meg már anyukám beteg lett. Közte nem volt sok idő, persze azért voltak kalandjaim, de többnyire szingli voltam. Anyám pedig folyamatosan nyomasztott, hogy de miért nem akarok én kapcsolatot? miért nem jó nekem senki? Nem értette meg, hogy nekem nem senki nem jó, hanem akárki nem jó... Ez nagy különbség. És persze nagyon is szerettem volna párt magamnak.
Azt várta, hogy pont úgy gondolkozzak, mint ő. Nem értette, hogy születésemből adódó jogom van saját gondolatokra. Voltak szép pillanatok. Sokszor kiöntöttem volna neki a szívem, de ő erre támadni kezdett. Ahelyett, hogy mint egy IGAZI anya megnyugtat, és bíztat, inkább oda szúrt ahol a legjobban fájt. Folyton a régi kapcsolatomat emlegette, hogy miért jöttem el. Egyébként azért mert ő kiszeretett belőlem, vagy soha nem is szeretett, ezt már nem fogom megtudni. De miért kellett volna 24 évesen megalkudnom egy olyan kapcsolatban, ahol nem szeretnek eléggé? Ezt anyám nem tudta megérteni. Minden egyes tragikus kis kapcsolatom után ezt emlegette. Ahelyett, hogy megnyugtatott volna.
Anyámra visszatérve, ha bármit ajándékoztam neki azt nem tudta elfogadni, szinte támadott, hogy miért vettük neki ezt, meg azt. Később aztán már örült neki, de elsőre soha. Ez szerintem a gyerekkori rossz élményeiből adódott. Gyakran felemlegette, hogy a nővére egy szép babát kapott a szüleiktől, ugyanekkor anyám pedig egy kaucsuk fejű babát, rongy testtel. Én úgy sejtem, hogy az is szép lehetett, csak ő élte meg ekkora megkülönböztetésként.
Amíg anyum főiskolára járt folyamatosan veszekedtek a szüleim. Apám féltékeny volt. Hogy kire, vagy mire azt nem tudom. De anyám a munkahely, a tanulmányok és apám okozta stresszben majdnem megörült. Volt ott minden... ordibálás, gyógyszerek, csak béke nem. Ezzel teltek el a gimnáziumi éveim, hogy őket hallgattam, és próbáltam kibékíteni őket, és úgymond vigyázni rájuk, ahelyett, hogy felhőtlenül lógtam volna a barátaimmal, ahogyan azt nyolcadikig tettem is. Ekkor nagyon bezártam azt hiszem. Ráadásul sokkal több lány volt abban az iskolában, majd a főiskolás társaim is ahová jártam szintén 95%-ban lányok voltak. Nehéz is lett volna ismerkedni.
Nemrégiben hallottam valakitől, hogy a nagymamája azt mondta, ha a főiskolai éveid alatt nem találod meg a párod akkor már szinte soha. Azt hiszem igaza van.
23 éves koromban, amikor nekem is volt az az egy hosszabb kapcsolatom, a többi barátnőm is ezekben az években találták meg az első párjukat és mind együtt vannak még azóta is. Csak én nem. Én azóta sem találom a párom. Néha úgy tűnik, hogy megtaláltam, aztán mikor pofára esés van, akkor az nagyon fájdalmas. Egyre fájdalmasabb. Most úgy döntöttem, hogy sok év internetes társkeresés után felhagyok vele. Lesz ami lesz, vagy nem.
Na de ez a cikk most anyámról szól. Szóval azt hiszem elég zsarnoki természet tudott lenni. Bátyámat el is üldözte otthonról 19 éves korában a sok veszekedéssel. De talán mégis ő járt jobban, hiszen neki már családja van.
Ettől még én pontosan tudom, hogy a bátyámat mennyire szerette, és engem is, meg apámat is. De hogy soha egy normális beszélgetés nem volt köztünk az biztos, mert minden erre való törekvésem veszekedésbe fulladt és részemről a dühtől ajtócsapkodásba.
Aztán mire összeszedtem magam, kicsit jobban is kerestem, terveztem, hogy elköltözöm, ekkor anyám nyugdíjba ment, és ekkor már komoly fájdalmai voltak, és pár hónap múlva kiderült, hogy rosszindulatú mellrákja van. Én csak később tudtam meg, hogy eleve 3 évet jósoltak neki. A műtét és egy sor kemó után sokkal jobban lett, másfél évig nem is volt különösebb panasza, aztán egyre jobban fájt a csípője. Fél év alatt a rák szétette a csípőjét és a combcsont fejét. Ennek ellenére, az akarat erejével ebben az állapotban is képes volt járni annyira, hogy fel tudjon menni az emeletre a szobákhoz és le a konyhába főzni, persze már ülve. Ez az utolsó másfél év bénító volt. Én, amikor megtudtam hogy ezt is a rák műveli, jöttem rá, hogy nem fog felépülni, de másfél évig néztük a szenvedését úgy hogy nem tudtunk segíteni rajta. A vége 10 nap volt. Dolgoztam. Apám telefonált, hogy anyám nem tud magáról, nem válaszol, viszont elindult a járókeret nélkül. Mondom, ekkor már nem tudott járni... Számokat mondott csak egymás után. Én hívtam ki a mentőket miközben rohantam hazafelé. A telefonban a szavakat egyesével tudtam csak kinyögni a telefonkezelőnek, szinte nem is a saját hangomon...
A kórházban azt gyanították, hogy a daganat felment agyba... Ekkor már csak kevésszer volt magánál teljesen. Elkezdett visszafelé menni az időben. Azt mondta a nővérkének, hogy a másik kórházban megmérték a súlyát és 55kg. Nos nem volt előtte másik kórházban és már vagy 20 éve több volt, mint 70kg, tehát nagyjából a negyvenes éveibe képzelte magát (61 volt egyébként). Pár nap múlva mikor bejött a nővére, azt mondta neki, elvették tőle a kicsi autót, ami ott volt rajta. Ekkor talán már 5 éves lehetett fejben. Rá két napra már nem tért magához, nem reagált semmire. Aztán én újabb 3 nap múlva már éreztem, hogy itt a vége. Berohantam, és egy idősebb kolléganőm tanácsára rendes hangos szóval elbúcsúztam tőle, és elmondtam, hogy szeretem. Ekkor felemelte a jobb karját és megsimogatta az arcom, a szeméből folyt a könny, de már nem tudta kinyitni. Másnap elhunyt.
A három év alatt, amíg beteg volt egyszer sem beszélgettünk, sem múltról, sem jövőről. Viszont sokat fogtuk egymás kezét.
Anyám soha nem akart osztozkodni a szereteten, nem voltak barátnői, sem apámnak nem voltak barátai. Csak egymásnak voltak, vagy egymásnak sem? Igazából azt gondolom anyám biztosan szerette apámat. A halálos agyán is szinte csak apámmal akart beszélni. Azt hiszem utolsó mondata, vagy inkább szava ezt volt: "a gyűrű". Vagyis azt szerette volna, hogy a karikagyűrűvel együtt temessék el. Mivel anyám eldugta a gyűrűt és apám nem találta meg, így én kezdtem kutakodni. Meg is találtam. És egyetlen búcsúlevélnek szánt kis üzenetkét, inkább vers lehetett. Apámnak. "Gyere kicsi, gyere". Ez volt a lényege, nem emlékszem már pontosan.
Tudom hogy szeretett. De őt a szülei nem szerették. Ő meg nem tudta hogyan kell. Nem is játszott velem soha. Nincs olyan emlékem, hogy mesélt volna nekem. Kicsit nagyobb voltam már, amikor az összes játékomat odaajándékozta egy kislánynak, akinek nem voltak játékai. 5-6 éves lehetettem amikor a szolgálati lakásunk felett lakó nő, aki korábban anyu barátnője volt, becsöngetett vérző orral, hogy megverte a férje, de anyám nem volt hajlandó beengedni, mert hogy ennek a barátnőnek más barátnői is voltak, és mással is barátkozott.....
Pályaválasztáskor sem ültünk le, hogy na mit szeretnél kislányom, mi szeretnél lenni, ha nagy leszel?
Tudom, hogy szeretett. Mégis kevés volt. Rengeteg görcs maradt bennem, ami belőle jött, vagy általa.
Tudom, hogy szeretett. Most kezdem felépíteni a saját életem.
Tudom, hogy szeretett....
