Egy autóban, négyen indultunk el, öt kutyával a Fonyódi kutyás strandra, illetve egy hétvégi házba. A résztvevők, egy párocska, egy ötvenes vállalkozó férfi (nevezzük Tamásnak) és én. Az autó Tamásé, és az ötből, három kutya is. Pont elfértünk igazából.

Az egy dolog, hogy mivel rendszeresen a három kutyáját szállítja, ezért a kocsi nem volt tiszta, hogy finoman fogalmazzak. Szeméttel is tele volt, stb. Viszont két ülésről hiányzott a fejtámla.. Nem tudom ismerős-e az ostorcsapás szerű sérülés. Az én családomban két súlyos baleset is történt az elmúlt pár évben. Higgyük el, hogy a fejtámlára szükség van. A harmadik utas ülésnek pedig nem találtuk meg az izéjét, ahová be lehet csatolni a biztonsági övet… Szóval na.. így indultunk el. Mindegy persze legyünk lazák, úgysem lesz balesetünk, blablabla. Nem lett. (Szerencsére) De itt említeném meg, hogy ezen a hétvégén jutott a szívbeteg unokatestvéremnek új szív.. (Szerencsére. Szerencsére nem a miénk, de ez nem Tamáson múlott.)

Szépen leértünk Fonyódra, nagyon cuki kis házikóban volt a szállásunk. Mindenkinek volt saját szobája, tényleg nagyon jó hangulata volt, és jól éreztük magunkat.

Mindent meg tudtunk beszélni, még ha voltak is kisebb nézeteltérések, de vita nem volt.

Szombaton és vasárnap is lementünk a kutyás strandra. Mindenkinek ajánlom, akinek van kutyája és szívesen tölti vele az időt. A kutyák szabadon vannak engedve, de mindenki figyel a sajátjára. Egyetlen külföldi család hozott be két túlfűtött németjuhászt, akik egymásnak estek egy labda miatt. Úgy kellett őket szétválasztani, és ami szomorú, hogy ez nem a gazda volt. El is lettek zavarva…, mert agresszív kutyáknak itt nincs helye.

Nekem csak két problémám volt, az egyik, hogy bár déli part, de ott egyből combközépig ér a víz. Emiatt sok kutyát nem lehetett berángatni a vízbe. Féltek. A rövid szakasz, ami besétálós, az pedig annyira tele van kagylótörmelékkel, hogy szétvágja a lábunkat. Mondjuk Lizymet nem kellett félteni, ő jött még suppolni is velem J.

Ahogy elnéztem itt az embereket, ki merem jelenteni, hogy a kutya tényleg családtag és gyerekpótlék is, nekem is az. Lizy például 2 perc alatt tette tönkre az egyik nagy álmom, ami egy extra nagy méretű úszógumi volt :d. , merthogy próbáltam rá feltenni őt. Ő meg annyira kapaszkodott, hogy a körmeivel kilyukasztotta. Ennyit a nagy álmokról :P. Mások praktikus kutyáknak való mentőmellényt helyeztek fel a kedvencükre :D. Megint mások a kisebb ebeket gyerekeknek való úszókompokra helyezték fel és azon tologatták őket a vízen.

Egyes kutyák a lépcső széléről közölték a gazdáikkal nagy elánnal, hogy „mitképzelnek”, ők ugyan be nem mennek meghalni oda :D.

Voltunk sétálni, vacsorázni, egy szóval kellemesen telt a hétvége, jól éreztünk magunkat.

Egészen addig, míg haza nem indultunk. Hozzá teszem, hogy 35 fok volt. A légkondi nem működött, és mindenki elfáradt. Azt hiszem ezek adták meg az alapot arra, ami következett.

Többször is egyébként a hétvége alatt, amikor kocsival mentünk, Tamásunk felhúzta magát, ha mondani próbáltuk, hogy merre menjen. Tudjuk, hogy a waze nagy segítség, de azért néha nagyon kalandos utakat tud mutatni feleslegesen. És ha valaki ismeri a környéket, márpedig a párocska ismerte, akkor jobb rájuk hallgatni. De nem, Tamásunk ezt mind-mind baszogatásnak vette. Mondta is.

Hazafelé szokásos dugó az M7-esen, a waze leterelt minket a pályáról. A másik srác mondta az utat.

Kifelejtettem a legfontosabbat. Tamásunk a jazz és soul rajongója. Megkérdezte előre, hogy ez másnak is oké e. Én jeleztem, hogy nekem nagyon nem jön be. Lejátszási listát is küldtem teljesen hétköznapi zenékkel, amit persze nem tett be.

Hazafelé indulván bekapcsolta az általa kedvelt zenét. Ekkor egyetlen kérésem volt, hogy ne legyen hangos (már csak a kutyák miatt sem). Mivel a légkondi nem működött, és a kutyák majd meg pusztultak a csomagtartóban, ezért leengedett ablakokkal közlekedtünk. Én nem bírom a huzatot, ezért egész hétvégén fájt a fejem tőle, de nyilván a kutyák fontosabbak ennél. Hozzáteszem, hogy a legrosszabbul Tamás egyik fekete kutyája viselte. De nagy nehezen ő is megnyugodott. Azt egyébként biztosítottuk, hogy ne süssön rájuk a Nap. Ekkorra azonban az útmutatásoktól Tamásunk gyógyszere elgurult, és egyszer csak rohadt hangosra állította a zenét. Az összes kutya ijedtében felpattant, és a fekete kutya megint teljesen kész volt. Hiába szóltam, hogy a kutyákat és minket is nagyon zavar a hangos zene, már üvöltöztem vele, csak azért sem vette lejjebb a hangerőt, épp csak egy kicsit, hogy legalább elviselhető legyen, merthogy ne baszogassuk őt, és így legalább nem hallja.

Így tehát további két órán át ezt hallgattuk nagy hangerővel.

A párocska szerencsésebb volt, mert Budán kiszálltak. Én további 1 órán át hallgattam, és közben tudtam, hogy ennek a társaságnak ebben a formában vége…

Egyébként a covid alatt társultunk, barátkoztunk össze jobban, mint notórius kutyasétáltatók. Erről ennyit…

Egyébként mi ez? Nárcizmus? Borderline? Vagy csak sima seggfejség? Vagy a férfiasság, hogy neki aztán senki ne mondja meg merre menjen és hogy mit hallgassunk.

 Az, hogy van, hogy egy 55 éves ember, más felnőtt emberekre kényszeríti rá a saját zenéjét több órán keresztül nagy hangerővel?

Két napig nem tértem magamhoz ebből a terrorból. Mert ez az. Életem egyik legrosszabb élménye volt.

Túlhallásos emberként nekem ez kínzás volt…

Minden sor az alábbi könyvből került idézésre:

Dr. Janea B. Weinhold és Dr. Barry K. Weinhold: Intimitás kerülés, Kiút az elköteleződési válságból

Az intimitáskerülők látszólag mindig erősek, magabiztosak és sikeresek, valójában azonban gyengék, bizonytalanok, tele vannak félelmekkel és segítségre szorulnak. Lehet, hogy jól működnek a munka világában, de emberi kapcsolataik csődöt mondanak. Társas készségeik szegényesek, félnek közel kerülni másokhoz és amennyire csak lehet, kerülik az intimitással járó helyzeteket.

Az intimitáskerülők sokszor kudarcok egész sorozatát élik meg a szerelmi életükben. 

Ez azért alakul ki felnőttkorban, mert gyermekkorunkban nem sikerült teljesítenünk a két legfontosabb feladatot: a kötődést és a leválást vagy szeparációt. Ha ezt nem tudjuk megoldni, akkor többletteherként hurcoljuk őket a következő fejlődési szintekre.

Mi zavarhatja meg kora gyermekkorban ezeket a fejlődési folyamatokat? A gyermekek gyakran érzelmi, fizikai, spirituális vagy szexuális bántalmazást élnek át, máskor pedig fizikai vagy érzelmi elhanyagolást.

Azok a gyermekek, akiket olyan személy bántalmazott, akiben megbíztak, felnőttként gyakran attól félnek, hogy ha közel kerülnek másokhoz, hasonló bántalmazást vagy elhanyagolást élnek majd át. Az intimitáskerülő viselkedésminták annyira elterjedtek az Egyesült Államokban, hogy látszólag ez számít "normális viselkedésnek". Becslésünk szerint az ottani lakosság 99%-a tapasztal valamilyen rendellenességet a kapcsolataiban, melynek hátterében lezáratlan fejlődési folyamatok, vagy kora gyermekkorban kielégítetlen szükségletek állnak.

Enyhébb rendellenességekről is lehet szó, amikor például nem tudjuk közvetlenül kérni azt ,amit szeretnénk, de súlyosabb problémák is akadályozhatják a tartós, sikeres kapcsolatok kialakulását, így például az alkohol-, szex-, munka, vagy kábítószerfüggőség. Úgy véljük, hogy a felnőttek legalább 75%-a közepes mértékű rendellenességekkel küzd a kapcsolataiban, melyek elhúzódó konfliktusokhoz, vagy az intimitás tartós hiányához vezetnek.

Az intimitáskerülők viselkedési jellemzői:

• ellöki magától a többieket
• erősnek és sebezhetetlennek mutatja magát
• nincs kapcsolatban az érzéseivel
• tevékenységektől vagy anyagi javaktól függ
• "páncéllal" védi magát mások közeledési kísérleteivel szemben
• alaptalanul túlbecsüli magát
• igyekszik jó fényben feltűnni
• mániás kisugárzása van
• magabiztosan cselekszik
• cselekvéseiben erős
• másokat hibáztat
• kerüli az intimitást és a közelséget
• igyekszik lenyűgözni másokat
• próbál másokat elnyomni mielőtt mások elnyomnák őt
• kontrollálni akar másokat
• gyermekkorában bántalmazták

 Szerencsére van rá lehetőség, hogy kitörjünk az elköteleződési válságból. Olvassunk szakirodalmat, végezzünk írásos gyakorlatokat, beszélgessünk hasonló helyzetben lévő társainkkal, járjunk terápiára, így lassan összekapcsolhatjuk felnőttkori nehézségeinket a gyermekként átélt bántalmazással. Felismerhetjük, hogy nem mi voltunk a bántalmazás oka. Megfelelő segítséggel túlléphetünk a korai fejlődési traumák utóhatásán. Végleg magunk mögött hagyhatjuk az intimitáskerülő mintákat, ha megértjük a gyermekkori élmények és a felnőtt problémák közötti összefüggéseket, és hatékony eszközök segítségével eljuthatunk a teljességhez.

Sem szüleink, sem nagyszüleink generációja nem ismerte fel a valódi én értékét. Aki önmagát kereste , azt önzőnek, énközpontúnak és nárcisztikusnak tartották. Nem értették, hogy önmagunk keresése nem önzésből fakad, hanem a teljesség iránti belső vágyból, ami természet adta joga minden embernek.

A mi generációnk az első, amely az én megtalálására irányuló vágyat az emberi fejlődés természetes lépcsőfokának tekinti. 

 Ez a sok érdekes információ a könyv első 12 oldalán olvasható. 

Te hiszel abban, hogy a halott családtagok lelke egy ideig még velünk marad? Legalábbis azoké, akikkel szoros kapcsolatunk volt.

Én sem tudtam mit gondoljak erről, amíg saját tapasztalatot nem szereztem...

Anyukám 4 éve hunyt el. Azt mondják egy évig szoktak velünk maradni.

Kertes házban éltünk ekkor. A halála után nagyon gyakran, ha egyedül voltam a földszinten, (ami a konyhát és étkezőt jelentette,) pislákolni kezdett a lámpa. Előtte ilyet nem tapasztaltunk. 

Apum eléggé megtört, ezért jó ötletnek tűnt, hogy azért, hogy kicsit kiszakadjon, kezdjen ismerkedni. Ezért három hónappal később már regisztráltuk is egy netes ismerkedő felületen. Innentől átesett a ló túloldalára és csajozni kezdett. Legalább három nőnek csapta a szelet gyors egymásutánban, vagy lehet, hogy egyszerre is. De legalább nem hozta őket haza.

Nem sokkal később, éppen a bátyámmal együtt autóztak egy autópályán, amikor egy, az út szélén füstölő autó sofőrje pont poroltót fújt a füstre. Ezzel akkora füst tömeg keletkezett az úton, hogy semmit nem láttak és apum lefékezett, megállt. Viszont a mögötte autózó kámikáze, aluliskolázott egyén, fékezés nélkül belehajtott a füstbe és apum autójába, kb 90 km/órával. Az volt a szerencséjük, hogy a csomagtartóban volt éppen a téli gumi szett és ez valamelyest csillapította a becsapódást, és szerencsére viszonylag kisebb sérüléssel megúszták, pedig az ülés is kiszakadt a helyéről, és az autó is totálkáros lett. Bátyám később mesélte, hogy apu éppen a nőügyeiről mesélt, amikor ez történt.... Véletlen lenne?

Ezután támadt az a baromi jónak tűnő ötletünk az akkori legjobb barátnőmmel és kolléganőmmel egyszemélyben, hogy, mint két kib..ott Lotti hozzuk össze apumat és az ő anyukáját, aki már 15 éve elvált. Én egyébként nem találkoztam korábban a nővel. Nevezzük Klárikának. 

De mi arra gondoltunk, hogy majd eljárnak színházba, meg ideoda, olyan kicsit öregesen. Ekkor repedezett meg a barátságunk fala...

E helyett az történt, hogy ezek úgy egymásba szerettek, mint két diák. Ez anyum halála után volt néhány hónappal. Én még javában minden második estét végigbőgtem a veszteség és a tehetetlen düh miatt, hogy végig kellett néznünk anyukám leépülését, ezek meg a fülem hallatára és a szemem láttára turbékoltak. 

Megkértem apumat, hogy ne hozza oda Klárikát, amikor én is otthon vagyok.

Viszont az történt, hogy egy másik barátnőmmel leutaztunk a Balatonra pár napra, eközben apum nyilván kihasználta az alkalmat és elvitte hozzánk Klárikát. Csakhogy egyetlen éjszaka alatt úgy megváltozott az időjárás a Balatonon, hogy másnap sikítva rohantunk haza a 10 fokban és szakadó esőben, orkán erejű szélben. Így történt, hogy először aludtunk egy fedél alatt hárman.

Ekkor apum azt mesélte, hogy még előző éjjel, tehát amikor Klárika először aludt a házunkban, hogy a teraszon lévő felakasztott muskátli tartóstúl elengedte magát és leesett. Erről azt kell tudni, hogy amikor anyukám már alig tudott járni, akkor szinte az egyetlen dolog, amit még képes volt csinálni, hogy kiült a teraszra és a muskátlikkal piszmogott, tisztogatta őket. Ezen az estén pedig Klárika piszmogott velük...

Még ugyanezen az éjjelen a garázsban ledőlt a téli gumi szett, ami mellett ott állt még anyukám botja, amivel járni próbált.

Apumon és Klárikán kívül mindenki azt gondolta, hogy ez bizony anyukám műve volt. Nekik viszont eszükbe sem jutott, de tényleg. Én meg nem hoztam szóba.

Klárikával amúgy eleinte jól kijöttem, viszont az volt a kapcsolatukra jellemző, hogy egy hétvége boldogság, majd 3 hét haragszomrád Klárika részéről. Felém pedig egyre több beszólogatása volt. Többször szakítottak és újra összejöttek. Általában havonta. Ez apumat is nagyon megviselte. Például magas vérnyomást, és magas cukrot produkált.

Anyukám után kb. 10 hónappal nagyon leromlott az amúgy is nagyon öreg, szívem csücske vizslámnak az állapota. Az állatorvos két hónapot mondott, hogy ennyi lehet hátra még. És valóban egyre rosszabbul lett. Inkontinenciája volt és nehezen járt. Ekkor már egy éve szemcseppeztem mert elállt a könnye, kiszáradtak a szemei. A pisi kicsípte a bőrét, már hiába kenegettem és mostam napi kétszer, és cseréltem alatta a pokrócot, nem segített. Tényleg úgy nézett ki hogy el fog menni.

Anyukám halálának évfordulója estélyén apummal fent voltunk a nappaliban, és meggyújtottunk egy mécsest, amit egy sótömb mécsestartóba tettünk. Már jó két órája égett, amikor egyszer csak félméteres lángot eresztett, és lobogott. Így lobogva égett jó 10 percig egy olyan sima kis teamécses, ami ugye máskor csak pislákol. És nyilván már kanóc is alig volt benne. Ezt le is videóztam...

(Utána két évig nem gyújtottam meg mécsest ebben a tartóban, de amikor végül megtettem, akkor a szokásos módon égett el a mécses.)

Ezzel pontosan egy időben, lent a földszinten a kutya feldöntötte a ruhaszárítót, pedig ilyet korábban soha nem csinált.

Másnapra a kutya sebeinek nagy része begyógyult, a szőre csillogott, és nem is sántított. A következő napon a kutya összes sebe begyógyult és úgy mozgott, mint sok évvel korábban. Ezzel anyukám majdnem további egy egész évvel meghosszabbította a kutya életét. Merthogy nekem kétségem sincs afelől, hogy ez anyukám műve.:)

Rá kb. egy hétre, éjszaka. álmomban forróságot éreztem a végtagjaimban, és a fülemben pedig, anyám hangján annyit hallottam, hogy "Szia". Mire én másnap azt kérdezgettem, hogy oké, hogy anyám elbúcsúzott, na de csak ennyit tudott mondani? :)

Utána már nem éreztem, hogy ott lenne, tehát tényleg kb 1 évet maradhatnak velünk.

Viszont nemrégiben történt, hogy apám a jelenlegi barátnőjével Romániába indult egy olyan szállodába, ahol még anyámmal szálltak meg pár évvel ezelőtt és nagyon emlékezetes volt nekik. Már majdnem ott voltak, amikor egy velük szemben jövő sofőr éppen szívrohamot kapott, rádőlt a kormányra, ezzel apum kocsija felé húzva a kocsiját. Frontálisan ütköztek, fékezésre nem volt idő. A sofőr meghalt, apum és a barátnője is közepesen súlyos sérüléseket szenvedtek. Ez az autó is totálkáros lett. Ez is véletlen lenne?

Az a legmegdöbbentőbb, hogy mindkét eset kivédhetetlen volt és fékezés esélye nélküli...

A címbeli mondat nagy felismerésem volt nem régiben. Éppen egy coach vezette csoportos foglalkozáson ültem csupa idegen nővel. Nagyjából mindenki 40 körüli volt. Itt épp csak ismerkedtünk, a szülői-gyermeki szerepekről beszélgettünk, és az derült ki számomra, hogy még annak is van baja az anyjával, aki amúgy maga is anya már, és jóban vannak a saját anyjukkal. Mégis sokat rágódnak az "anyjukon".

Akkor mit szóljak én? Pedig azt gondolom teljesen átlagos család voltunk, átlagos problémákkal. Sem nem vertek agyba főbe, sem nem kezeltek királylányként.

Mégis, én is sokat rágódok rajta. 4 éve halt meg rákban. 3 év alatt vitte el, szépen lassan. Mégis, mégsem, beszélgettünk igazán soha. Még mindig nem tudom mit gondoljak róla. Kedves volt? Agresszív volt? Okos? Buta? Bolond? Sajnáljam? Vagy örüljek, hogy már nem szól bele a dolgaimba? Szerették egymást apámmal? Vagy csak nem mertek elszakadni? Engem szerettek? 

Az ember mindig jobbat és többet vár...még utólag is.

 Anyámról: 

A nagyapám bányász és rendőr volt. Egy durva barom. Ha jól számoljuk, akkor a nagymamámmal közös első gyerekük még az esküvő előtt fogant, tehát adott, hogy valószínűleg ezért házasodtak össze, és nem feltétlenül, sőt szinte biztosan nem szerelemből. Ratkó-korszak volt. Nem volt születés szabályozás. Anyám a negyedik gyerekük volt és már senki nem akarta őt. Ezt a "kedves" nővére örömmel dörgölte az orra alá még 50 évvel később is. Lyukas cipőt hordtak télen is. Már gyerekként sem volt társasági ember. Nem szeretett menni sehová. Aztán 20 éves korában összejöttek apámmal. Apám saját elmondása szerint azért választotta anyámat, mert buta volt, és jó egy buta feleség otthon aki mos, főz, takarít, és lehet neki játszani a nagy okos férfit. Csakhogy, anyám kikupálódott. Olyannyira, hogy mire én befejeztem a gimnáziumot, addigra ő letette a főiskolai diplomát, majd az egyetemi diplomáját velem egyszerre, egy napon vette át. 51 éves volt ekkor.

Sajnos nekem egy másfél éves kapcsolaton kívül, és néhány próbálkozáson kívül nem volt párom. Ehhez az egyhez el is költöztem, de sajnos fél évvel később szétmentünk. Ezt leszámítva otthon éltem a szüleimmel. Volt ugyan privát szférám, de mégsem volt elég. Kocsi hitelt fizettem, és a kutyámat sem akartam otthagyni, és őszintén szólva a kertes házat sem, ami nagy vágyunk volt. De a kocsi hitel mellett nem is lett volna pénzem albérletre, maximum egy szobára. Jó kis 2007-es hitel válság.... így ment el 10 év, és a kapcsolatom után szerintem 5 évig nem is lettem volna alkalmas új kapcsolatra, aztán meg már anyukám beteg lett. Közte nem volt sok idő, persze azért voltak kalandjaim, de többnyire szingli voltam. Anyám pedig folyamatosan nyomasztott, hogy de miért nem akarok én kapcsolatot? miért nem jó nekem senki? Nem értette meg, hogy nekem nem senki nem jó, hanem akárki nem jó... Ez nagy különbség. És persze nagyon is szerettem volna párt magamnak.

Azt várta, hogy pont úgy gondolkozzak, mint ő. Nem értette, hogy születésemből adódó jogom van saját gondolatokra. Voltak szép pillanatok. Sokszor kiöntöttem volna neki a szívem, de ő erre támadni kezdett. Ahelyett, hogy mint egy IGAZI anya megnyugtat, és bíztat, inkább oda szúrt ahol a legjobban fájt. Folyton a régi kapcsolatomat emlegette, hogy miért jöttem el. Egyébként azért mert ő kiszeretett belőlem, vagy soha nem is szeretett, ezt már nem fogom megtudni. De miért kellett volna 24 évesen megalkudnom egy olyan kapcsolatban, ahol nem szeretnek eléggé? Ezt anyám nem tudta megérteni. Minden egyes tragikus kis kapcsolatom után ezt emlegette. Ahelyett, hogy megnyugtatott volna. 

Anyámra visszatérve, ha bármit ajándékoztam neki azt nem tudta elfogadni, szinte támadott, hogy miért vettük neki ezt, meg azt. Később aztán már örült neki, de elsőre soha. Ez szerintem a gyerekkori rossz élményeiből adódott. Gyakran felemlegette, hogy a nővére egy szép babát kapott a szüleiktől, ugyanekkor anyám pedig egy kaucsuk fejű babát, rongy testtel. Én úgy sejtem, hogy az is szép lehetett, csak ő élte meg ekkora megkülönböztetésként. 

Amíg anyum főiskolára járt folyamatosan veszekedtek a szüleim. Apám féltékeny volt. Hogy kire, vagy mire azt nem tudom. De anyám a munkahely, a tanulmányok és apám okozta stresszben majdnem megörült. Volt ott minden... ordibálás, gyógyszerek, csak béke nem. Ezzel teltek el a gimnáziumi éveim, hogy őket hallgattam, és próbáltam kibékíteni őket, és úgymond vigyázni rájuk, ahelyett, hogy felhőtlenül lógtam volna a barátaimmal, ahogyan azt nyolcadikig tettem is. Ekkor nagyon bezártam azt hiszem. Ráadásul sokkal több lány volt abban az iskolában, majd a főiskolás társaim is ahová jártam szintén 95%-ban lányok voltak. Nehéz is lett volna ismerkedni.

Nemrégiben hallottam valakitől, hogy a nagymamája azt mondta, ha a főiskolai éveid alatt nem találod meg a párod akkor már szinte soha. Azt hiszem igaza van. 

23 éves koromban, amikor nekem is volt az az egy hosszabb kapcsolatom, a többi barátnőm is ezekben az években találták meg az első párjukat és mind együtt vannak még azóta is. Csak én nem. Én azóta sem találom a párom. Néha úgy tűnik, hogy megtaláltam, aztán mikor pofára esés van, akkor az nagyon fájdalmas. Egyre fájdalmasabb. Most úgy döntöttem, hogy sok év internetes társkeresés után felhagyok vele. Lesz ami lesz, vagy nem. 

Na de ez a cikk most anyámról szól. Szóval azt hiszem elég zsarnoki természet tudott lenni. Bátyámat el is üldözte otthonról 19 éves korában a sok veszekedéssel. De talán mégis ő járt jobban, hiszen neki már családja van. 

Ettől még én pontosan tudom, hogy a bátyámat mennyire szerette, és engem is, meg apámat is. De hogy soha egy normális beszélgetés nem volt köztünk az biztos, mert minden erre való törekvésem veszekedésbe fulladt és részemről a dühtől ajtócsapkodásba.

Aztán mire összeszedtem magam, kicsit jobban is kerestem, terveztem, hogy elköltözöm, ekkor anyám nyugdíjba ment, és ekkor már komoly fájdalmai voltak, és pár hónap múlva kiderült, hogy rosszindulatú mellrákja van. Én csak később tudtam meg, hogy eleve 3 évet jósoltak neki. A műtét és egy sor kemó után sokkal jobban lett, másfél évig nem is volt különösebb panasza, aztán egyre jobban fájt a csípője. Fél év alatt a rák szétette a csípőjét és a combcsont fejét. Ennek ellenére, az akarat erejével ebben az állapotban is képes volt járni annyira, hogy fel tudjon menni az emeletre a szobákhoz és le a konyhába főzni, persze már ülve. Ez az utolsó másfél év bénító volt. Én, amikor megtudtam hogy ezt is a rák műveli, jöttem rá, hogy nem fog felépülni, de másfél évig néztük a szenvedését úgy hogy nem tudtunk segíteni rajta. A vége 10 nap volt. Dolgoztam. Apám telefonált, hogy anyám nem tud magáról, nem válaszol, viszont elindult a járókeret nélkül. Mondom, ekkor már nem tudott járni... Számokat mondott csak egymás után. Én hívtam ki a mentőket miközben rohantam hazafelé. A telefonban a szavakat egyesével tudtam csak kinyögni a telefonkezelőnek, szinte nem is a saját hangomon...

A kórházban azt gyanították, hogy a daganat felment agyba... Ekkor már csak kevésszer volt magánál teljesen. Elkezdett visszafelé menni az időben. Azt mondta a nővérkének, hogy a másik kórházban megmérték a súlyát és 55kg. Nos nem volt előtte másik kórházban és már vagy 20 éve több volt, mint 70kg, tehát nagyjából a negyvenes éveibe képzelte magát (61 volt egyébként). Pár nap múlva mikor bejött a nővére, azt mondta neki, elvették tőle a kicsi autót, ami ott volt rajta. Ekkor talán már 5 éves lehetett fejben. Rá két napra már nem tért magához, nem reagált semmire. Aztán én újabb 3 nap múlva már éreztem, hogy itt a vége. Berohantam, és egy idősebb kolléganőm tanácsára rendes hangos szóval elbúcsúztam tőle, és elmondtam, hogy szeretem. Ekkor felemelte a jobb karját és megsimogatta az arcom, a szeméből folyt a könny, de már nem tudta kinyitni. Másnap elhunyt.

A három év alatt, amíg beteg volt egyszer sem beszélgettünk, sem múltról, sem jövőről. Viszont sokat fogtuk egymás kezét.  

Anyám soha nem akart osztozkodni a szereteten, nem voltak barátnői, sem apámnak nem voltak barátai. Csak egymásnak voltak, vagy egymásnak sem? Igazából azt gondolom anyám biztosan szerette apámat. A halálos agyán is szinte csak apámmal akart beszélni. Azt hiszem utolsó mondata, vagy inkább szava ezt volt: "a gyűrű". Vagyis azt szerette volna, hogy a karikagyűrűvel együtt temessék el. Mivel anyám eldugta a gyűrűt és apám nem találta meg, így én kezdtem kutakodni. Meg is találtam. És egyetlen búcsúlevélnek szánt kis üzenetkét, inkább vers lehetett. Apámnak. "Gyere kicsi, gyere". Ez volt a lényege, nem emlékszem már pontosan. 

Tudom hogy szeretett. De őt a szülei nem szerették. Ő meg nem tudta hogyan kell. Nem is játszott velem soha. Nincs olyan emlékem, hogy mesélt volna nekem. Kicsit nagyobb voltam már, amikor az összes játékomat odaajándékozta egy kislánynak, akinek nem voltak játékai. 5-6 éves lehetettem amikor a szolgálati lakásunk felett lakó nő, aki korábban anyu barátnője volt, becsöngetett vérző orral, hogy megverte a férje, de anyám nem volt hajlandó beengedni, mert hogy ennek a barátnőnek más barátnői is voltak, és mással is barátkozott..... 

Pályaválasztáskor sem ültünk le, hogy na mit szeretnél kislányom, mi szeretnél lenni, ha nagy leszel? 

Tudom, hogy szeretett. Mégis kevés volt. Rengeteg görcs maradt bennem, ami belőle jött, vagy általa.

Tudom, hogy szeretett. Most kezdem felépíteni a saját életem.

Tudom, hogy szeretett....

Mindenhonnan kapjuk a fejünkre, hogy lépj ki a komfort zónádból, vágj bele, légy kreatív, kezdj új életet és légy sikeres. 

Én most azt látom, hogy ennek az az eredménye, hogy sokan felmondtak a munkahelyükön, bár lehet hogy nagyobb problémája nem is volt vele, csak unta. Viszont aztán ül otthon, fogalma sincs, hogy mit akar kezdeni az életével, mi a következő lépés, mivel szeretne foglalkozni. Szépen feléli a tartalékait, aztán már simán ráhagyja magát, hogy tartsa el a párja, vagy a szülei támogassák. A szülei, akik ekkor már 60-70 évesek, és megteszik neki, mert jaj hát szegény kislányom, kisfiam nem talál munkát. Valószínűleg nem is keresett, hiszen szinte minden fronton munkaerőhiány van.

Engem úgy neveltek, hogy csak akkor mondhatok fel a jelenlegi munkahelyemen, ha már felvettek egy másikhoz. Már pedig én is sokszor éreztem, hogy nem vagyok jó helyen, mert a munkaidő készít ki, vagy a főnököm, vagy maga a munka amit csinálok. Váltottam is nem is egyszer, hanem két év alatt négyszer ahhoz, hogy megtaláljam azt a helyet, ahol jól érzem magam. E közben csak akkor lógattam otthon lábam, amikor kirúgtak az egyik helyről még próbaidő alatt. Az új főnöknőnek más volt az elképzelése.. De őszintén megmondom, hogy az volt életem egyik legszebb napja, mert annyira nem éreztem magam a helyemen. Másnap nekiálltam és csak olyan állást pályáztam meg, ami számomra jónak tűnt, és fel is vettek 2 hónapon belül. Ez nem most volt, hanem 12 évvel ezelőtt, amikor az álláshelyek száma volt kevés a munkavállalókhoz képest. Ezzel szemben most több az álláslehetőség, mint a munkakedv. Hozzá tenném, hogy nincs ász diplomám, nem is azzal helyezkedtem el, hanem az önbizalmammal, pedig én sem vagyok egy ki, ha én nem típus, de valahogy mégis tisztában vagyok vele, hogy értékes és értelmes ember vagyok. 

Ezek a lányok, fiúk akiket mostanság ismertem meg és egyszerűen nem tudnak mit kezdeni magukkal szerintem egy társadalmi rajz is lehetne. Nem tudom mi a megoldás, de én úgy látom, hogy addig azért illene valamit dolgozni amíg megtalálják magukat, vagy beiratkozni egy iskolába. De leginkább amíg fogalma sincs, hogy mit akar, addig maradjon ahol van, vagy pedig menjen és próbálja ki magát teljesen új területeken. 

A másik, amit látok, hogy ész nélkül végeznek el emberek különböző kreatívnak hitt iskolákat, utána sem nézve, hogy valójában lesz-e rá kereslet, vagy át sem gondolva, hogy szívesen fogja-e csinálni.

Kedvenc példám az az ismerősöm, aki 10 év alatt kitanult legalább 5 féle szakmát, belevágott, aztán pontosan amiatt hagyta ott őket, amit az ő esetében előre látni lehetett, hogy nem lesz jó neki:

Lakberendezés: szép szép, de ha nem a Rózsa dombra születtél, és nem a született feleségek a barátnőid, akkor esélyed sincs ebből megélni, de biztos örülni fognak ennek a KIKA árufeltöltő részlegén.

Pedikűr: jellemzően nem huszonéves, ápolt lánykák járnak pedikűrre, hanem olyan emberek, akik mondjuk nem tudnak már lehajolni, vagy valamilyen egészségügyi gond, például diabétesz miatt van rá szükségük, vagy akkora talpkeményedésük van, amivel már nem tudnak mit kezdeni. Ez az ismerősöm rájött miután elvégezte, hogy nem akarja mások lábát fogdosni.

Masszázs: nem meglepő módon a masszázs szalonba besétált egy férfi, aki a masszázs végén követelte a happy endet... Ezt is otthagyta hát.

Varrás: erre komoly brandet épített fel, volt varrónője, akivel gyönyörű gyerekruhákat varratott, de szintén, ha nem a született feleségek köreiben mozogsz, akkor nem fogsz ebből megélni ebben a formában.

Grafikus képzés: nagyon szép, nagyon jó, én is szívesen csinálnám, csakhogy ebbe egy rokon révén belelátok, hogy nagyon szűk a szakma, kevés a megrendelés, és ha nincs hozzá nyomdai háttered, akkor nehéz boldogulni.

Ne értsen félre senki, ezek mind szép szakmák, és ki is teljesedhet benne az ember, de ennek az ismerősömnek előre tudtuk, hogy egyik sem való. De ő egy ilyen nárcisztikus típus, aki amit a fejébe vesz, azt kiszínezi, teljesen beleéli magát, és elképzeli, hogy abban is mennyire sikeres, és csodálatos lesz, mert ő majd megmutatja.

Azon kívül azt sem gondolom, hogy minden egyes ember meg tudja valósítani álmai állását, de ettől  még kiteljesedhet a például a családjában, vagy egy hobbiban. Valakinek a számviteli feladatokat is el kell látnia például és nem hiszem, hogy van olyan élő ember, aki erről álmodozott kislány korában.

Az Internetes ismerkedés csodálatos lehetőségeket tartogat magában.���

Néhányszor már megkaptam, hogy nőként könnyű dogunk van a neten, hiszen csak kitöltjük az adatlapot és feltöltünk pár képet, aztán hátradőlünk és kedvünkre válogathatunk a ránk zúduló férfitömegek közül. Nos, ez pontosan így is van....én például ezekből válogathatok:

Íme az idei év "legjobb" próbálkozásai:

#5 A lassú víz partot mos (?)

2019.01.02. 17:35 László (42) írta
ciao

2019.01.02. 18:49 László (42) írta:
Anna

2019.01.13. 09:15 László (42) írta:
Mikor látlak?

#4 A közvetlen

2019.01.14. 17:48 Gábor (47) írta:
Szia,
ha van egy átdobható elérésed ( whatsapp, skype és társai ) ne habozz átküldeni. :)
csokker:
G.

 #3 A türelmetlen

2019.02.12. 21:18 Gergő (38) írta:
Szia!
Szívesen ismerkednék,beszélgetnék veled ha nem vagyok tolakodó :)Gergő

2019.02.12. 21:52 Anna (38) írta:
Szia Gergő. Eddig ez még nem tolakodó de majd meglátjuk:)Külön tetszik hogy bejelölted a hobbiséf jelzőt:)
Merre szoktál bringázni?
Van kedvenc helyed?
Mivel töltöd a dolgos hétköznapokat?
Szép napot
Anna

2019.02.13. 22:18 Gergő (38) írta:
Szia :) bocsi hogy csak most írtam de nem felejtettelek ám el :)
Pesten élek albérletben egyedül.38 éves vagyok. Még nincs gyermekem :)
Egy fogászati és fogtechnikai nagykereskedésben dolgozom. kb 10 hónapja vagyok egyedül egy hosszabb kapcsolat után. Csak hosszabb kapcsolataim voltak eddig :-) Szabadidőmben szeretek edzőterembe járni vagy ki-be ülős helyekre főleg nyáron ,séta ,mozi, színház, koncert esetleg bringával a rómaira hekkezni tehát bármiben benne vagyok. Vidéki hosszú hétvége. Nyáron sok vízparti pihenés :-) szóval ha nem muszáj akkor nem szeretek unatkozni :-)
Egyenlőre hirtelen ennyi :-) ami még fontos lehet egy komoly és tartalmas kapcsolatot keresek mindenféleképpen hosszú távra. Én is szívesen olvasnék rólad valami hasonlót:)

2019.02.13. 22:32 Anna (38) írta:
Szia. Bocsi, de csak holnap reggel írok mert sűrű napom volt De azért örülnék pár képnek még rólad. Csak egyet látok

2019.02.13. 23:11 Gergő (38) írta:
En meg válasznak örültem volna de örülök könyvre csak a képek miatt agodsz :) hagyd a francba ne faraszd magad gondolom m3g van a fontossági sorrend...közben nekem is is is :D

2019.02.14. 07:13 Anna (38) írta:
Teljesen értelmetlen amit írtál.
De ha jól érzem megsértődtél. Egyébkent rosszul vagyok csak ezt nem akartam írni és gondoltam holnap értelmesebbet írok. Viszont rólam van fent vagy 6 kép miközben rólad csak 1.

#2 Aki tutira megy

2019.02.28. 21:13 Zoltán (42) írta:
Szia Anna!
Kellemes napot! :)
Ismerkedni, barátkozni szeretnék veled, kölcsönös szimpátia esetén, tartós kapcsolat reményében.
Ha, az adatlapomon írtak nem 50%-ban "tükrözik" az ami, aki igazán vagyok, és érdekelne téged, hogy ki is vagyok "valójában" (a többi 50% és az apró), akkor a lehetőség adott egy ismerkedésre! Magas fokú humorérzékkel, és romantikával megáldott férfi vagyok. Aki nem fél a kihívásoktól, de keresem a "másik felem".Várom a válaszod!Kérdéseid ... nyitott "könyv" vagyok, nincsennek el"varratlan" szálaim...Üdv.: Zoli Budapestről, a 13. kerület xxxxx utcábólDe, nem vagyok röghöz kötött, így elmennék egy jó kapcsolatért a "világ peremére is".Illetve, mailemre is válaszolhatsz: zoltan.xxxxxx@gmail.comTelefonszámom, Viber számom ugyan az:+36-30/xxxxx-xxxTiéd elkérhetem, mert szóban "több" vagyok, személyesen meg pláne!U.i.: Mit, illetve kit keresek? Elképzelés féle:A mindennapokban megtalálni a humort. Az információhalmazban a rendszert. Tanulni valami újat. Nézni egy filmet, ami vicces, szép vagy elgondolkodtató. Bekuckózni egy könyvvel, aminek semmi köze a valósághoz. Elutazni valami járatlan úton. Csillogó szemmel hallgatni valakit. Súlytalanul lebegni búvárkodás közben. Éjszakába nyúló beszélgetéseket folytatni. Összenevetni valakivel. Elengedni "azt", aminek mennie kell.Aztán találkozni Veled, hogy többet ne kelljen béna bemutatkozó szövegeket írni társkereső oldalakon. És mindent beletenni, nem félve a csalódástól. Mert csak úgy érdemes! :)Az ideális párkapcsolat számomra olyan, mint egy felfelé mozgó spirál: a két ember inspirálja egymást ezáltal külön-külön is és párként is egyre jobbá válnak. Alappillérek az őszinteség, érzelmi biztonság, hasonló értékrend, kölcsönönös és bizalmon alapuló kommunikáció és a változatosság, és a minőségi együtt töltött idő.

#1 Az autófetisiszta mazo

2019.03.02. 09:13 Balázs (33) írta:
Szia!
Van autód és merszed használni? Használd rajtam egy kis trükkel, cserébe tele tankolom, akár rendszeresen is!
Szeretek szép nők autójának útjába kerülni! Földes területen készíteni szoktam egy kis árkot, amibe bele fekszem, az megtámaszt és az autó nem ütközik nekem, csak át megy rajtam! Mivel tudom, hogy ez egy elég egyoldalú élvezet részemről ezért cserébe aki van olyan nagylelkű, hogy autózzon rajtam, annak cserébe tele tankolást, vagy pénzt tudok felajánlani...De akár táncolhatnál is rajtam? Az enyhébb! 

Észrevettétek már, hogy amiatt, hogy Nőnek születtünk, mennyivel több költségünk van, mint a Férfiaknak?

Nem akarok belőle semmilyen konklúziót levonni, mint például de jó lenne, ha emiatt külön adókedvezményt kaphatnánk (pedig de), szóval nem, de azért elgondolkodtató.